„Emlékét őrzi KEGYELET, s a VÁROS
S a bíróság fala, hol DOMBORMŰVE áll
MÁRCIUS IDUSÁN mindig van virág,
FORRADALMÁT először itt köszönti az ifjúság!
És RÁ EMLÉKEZIK!, verseit idézve.
MERT IGAZ HŐSÉT NEM FELEJTI NÉPE!”
Petőfi Sándor nyomában Mohácson
Városunk nemrég ünnepelte meg az 1848-as forradalmat. A főhajtás különlegességét ez évben az adta, hogy az évfordulóval párhuzamosan ez évben a forradalom egyik vezéralakjának és egyik legnagyobb nemzeti költőnk, Petőfi Sándor születésének jubileumára is emlékeztünk, emlékezünk. Számunkra, mohácsiak számára azért is fontos ez az évforduló, mert fiatalon, vándorszínész életének ezt az első időszakát először éppen városunkban zárta le.
Másrészt születésének 150. évfordulóján, 1973. április 11-én a város Schaár Erzsébet domborművével emlékezett meg róla a Járásbíróság – az egykori Kereszt-kocsma – falán, ahol a források szerint itteni tartózkodásának napjait töltötte. De a művet bemutató szerző rövid bemutatójában mindjárt két hibát is elkövetett: egyrészt a mohácsi tartózkodás idejét 1842-re teszi, másrészt, hogy művészneveként az Örömvölgyi Vidor-t tüntette fel (lehet, hogy későbbi színészkedése során volt ilyen neve, de tényleges itt tartózkodása idején nem így hívták.) Végül a harmadik dolog, ami arra inspirált, hogy a Petőfi itteni felbukkanására vonatkozó dokumentumokat megpróbáljam összegyűjteni és közreadni, ez az idei Busójáráson részt vevő Kossuth Rádió „Petőfi nyomában” című emlékműsorának mohácsi adása volt. Ahol a farsang forgatagában készült riport szűk időkerete csupán az idejutásának és itt tartózkodásának néhány részlete feltárására adott lehetőséget.
MI AZ, AMIT TUDUNK? ÉS HONNAN TUDJUK?
A rendelkezésre álló források többsége magától a költőtől származik: ezek közül barátjának, Szeberényi Lajosnak 1842. július 7-én írt levele és az 1845-ben írt Úti Jegyzetek „Levél egy költőbarátomhoz” – Pest, 1844. szeptember – című verse, mely ezt a korszakát részletesen és finom iróniával, sokszínűen jellemzi, illetve egy Orlai Petrich Somának küldött levele, melyben első színésztársairól ír nem éppen hízelgő kritikát. S végül itt említeném meg ETE JÁNOS mohácsi múzeumigazgató kutatásait, aki az akkor élőktől próbált begyűjteni nem hiteles, de igen érdekes információkat.
MI AZ A KÉP, AMI A FENTI FORRÁSOKBÓL ÖSSZEÁLL? Nem tudományos – inkább ismeretterjesztő szinten. A történet 1841 május-júniusban veszi kezdetét, amikor is az éppen unatkozó Petrovics Sándor elhatározza, hogy lelép otthonról, hogy mint korábban is tette, a kis hazáját jobban megismerje. Tarisznyáját megtöltve és talán némi pénzt is magához véve, egy szál vándorbottal előbb Pestre gyalogol, „de itt kedvező szél nem ful”, ezért tovább folytatá útját Somogy érintésével, a Balatonon átkelve Füred felé, majd Veszprémen keresztül Tolna megyében áll meg egy kisvárosban, melynek kocsmájában már erősen fogyó tarisznyával megpihen. A kisváros vagy falu Ozora, ahol megtörténik a történelmi találkozás az éppen ott tartózkodó vándorszínészekkel. Előbb egy teátristával beszélget, aki látva a fiatalember (18 éves) érdeklődését, bemutatja az igazgatónak, Sepsy Károlynak, aki kezdetben nyájasan érdeklődik a fiú hogylétéről és a színészet iránti érdeklődéséről, majd egy ebéddel megkínálva társulatába csábítja őt:
„Én nem rossz kedvel engedék neki, / Menék ebédre, és ebéd után / beiktatának ünnepélyesen, / A társaságba,- nem kutatva / Valék deák e, vagy csizmadia / Másnap fölléptem a Peleskei / Nótáriusban hősleg müködék…”
Minthogy összesen a társaságnak csak hat tagja volt. Ezzel megkezdődik vándorszínész korszakának első időszaka. Bekapcsolódva a társulat munkájába Rónai művésznéven járja Tolna falvait, városait és éli a vándorszínészek nem könnyű, változatos életét, akik amolyan mindenesek: eleinte színlapokat hord, darabot másol, jegyet szed, függönyt húz, statisztál vagy ha kell, beugrik és szerepet játszik többek között Simontornyán, Cecén, Sárbogárdon, majd Szekszárd után 1841. júliusában a társulatával Mohácsra ér. Addigra már kezd telelenni a társulatával, ami Orlainak írt leveléből és verséből is kitűnik:
„Egy ideig csak elvalék velűk / Faluzgatának jó, s balszerencse közt. / De barátságunk végre megszakadt, / Mert útálltam a nyegléskedés -t( ripacskodást)- / A sok utószórt, a görögtüzet, / S tudja mi a manó, mily csábításokat…”
A megpróbáltatásokat, s ha kell, a koplalást is tűri, csak az fáj neki, hogy színész társaiban egyetlen szikráját sem látja az elkötelezett művészetnek. Barátjának, Orlainak például ezt írja Sepsy társulatáról: „Majdnem lehetetlen fajankókból áll, akiknek a művészet fenségéről még csak fogalmuk sincs.” Szekszárdon egy színlap kihordásáért egy ezüstkrajcárt kap, ekkor már elhatározza, hogy Mohácson otthagyja a társulatot. Szeptember közepén érnek a városba, mely akkor egy jelentősen fejlődő településnek számít, híres a piacairól, vásárairól, közönsége is igényesebb, mint a tolnai falvakban élőké. A színészeket a megye nem támogatja. A Keresztkocsmában megszálló Petőfiék még eljátsszák a Peleskei nótáriust, ám rohamosan csökkenő nézőszám miatt a színészeknek nemhogy borra nem jut, de még élelemre is alig. A társulaton kívül és belül kirobbanó viszályoknak eredményeként a testület nem tehet mást, mint néhány nap után szeptemberben feloszlik. Erről így ír Szeberényi Lajos barátjának a fent említett levelében: „Három hónapig színészkedtem. Társulatunk a tönk szélére jutott…”. Majd Vörösmarty Szózatának a szavait önmagára vonatkoztatva így fogalmaz: „És annyi balszerencse közt oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem / elbúcsúztam a színészettől Mohácson / de ha Isten segít. nem örökre / s Mohácsról, Pécs, Szigetvár, Pécs, / Kaposvár, Keszthely, Sümeg, Szombathely / érintésével Sopronba érkeztem” – itt szerette volna folytatni a tanulmányait, de nincs semmije, ezért tovább megy Pozsonyba. Mohácsra azonban később is visszatér.
1845-ben az ÚTI LEVELEKBEN EZT ÍRJA, amikor Gömörben, Rozsnyó felé haladtában szekerére felvesz egy szabóinast: „Eszembe jutott, mily jó lett volna, ha engem is felvett volna egy mellettem elhaladó szekér, amikor Mohácsról Pozsonyig jóval hosszabb úton gyalogoltam…” Bár ezt a Petőfi-kutatók nem fogadják el hitelesnek, a közvetett bizonyítékokat érdemes megnézni, hogy az akkori korszakban élő mohácsiak emlékezetében hogyan él Petőfi és társulatának itteni szereplése a fent említett Ete János kutatásaiban. Ő két nevet említ, az egyik, a „mohácsi forradalom” lelkes vezetőjének, városunk akkori főjegyzőjének, Hatos Gusztávnak (1840-489) a lánya, Auber Elma, aki az 1800-as évek végén halt meg, s aki még azt mesélte, hogy Petőfi valóban a Kereszt-kocsmában lakott színész korában, mely 1891-ig beszálló vendéglő volt. Emeletes házzal – magam is láttam –, hatalmas fészerrel, mely alatt hárfások, planétások, komédiások és cseh zenészek tartózkodtak.
A másik közvetett szemtanú Réder János orvos, aki édesapjára, Réder Dezső ügyvédre hivatkozva azt állítja, hogy a színészek a szomszédjuk, Vörös János házának (Kossuth Lajos u. 41.) nagy pajtájában játszottak és családtagjaik annak idején a kerítésen át lesték a színészek, így Petőfi játékát. Továbbá ő is megerősíti, hogy Petőfi a Kereszt-kocsmában lakott.
Nagy Kálmán
