Az 1952-es, nagysikerű film, az Állami áruház betétdala, az „Egy Duna-parti csónakházban…” és a Bánk bán „Hazám, hazám..”-ja foglalta keretbe Sárkány Kázmér operaénekes legutóbbi, itteni fellépését. Az ismert, mohácsi születésű művész dalok segítségével mesélte el életét, pályáját, s nagyon visszafogottan fogalmaznánk, ha azt írnánk, hogy a nyitó- és záródarab között is történt egy és más…

A házigazda Városi Könyvtár földszinti olvasójába a sokadik pótszéket cipelték be szeptember 6-án este az ott dolgozók. A több mint száz érdeklődő egyikét nyomban arra is kérte Sárkány Kázmér, hogy valódi lapátot ragadva evezzen vele együtt, míg az említett betétdal révén megelevenedik a csónakházi miliő. Ám a vendég nem volt elégedett alkalmi partnere teljesítményével, többször is rápirított, kevesellve a csapásszámot, kifogásolva a gyenge tempót. És így tovább, amint lehetett, a komoly művész álarcát újra és újra ledobva, közben dalok, zeneművek Ránky Györgytől Donizettiig, Kacsóh Pongráctól Rossiniig, Beethoventől Huszka Jenőig, mellé történetek, sztorik indulásról, az első lépésekről a zene világában. Egy családi hegedű is előkerült: egykor ezen gyakorolt az ifjú Kázmér (nagyon utálta), aztán a sok-sok próba, tanulás, gyötrelem valahogyan mégiscsak elültette benne a zene szeretetét. A maga és a közönség szerencséjére. A Marekban töltött középiskolás évek után a nagy szerelmet, az éneklést egy „valódi” szerelem tette partvonalra. Hősünk a zeneművészeti tanulmányok helyett munkába állt, traktorosként és többszörös brigádvezetőként egyaránt megállta helyét. Katonaként harckocsit vezetett, de nem nyugodott, az éneklés imádata mégiscsak visszaterelte őt a helyes útra, s ha későn is (28 évesen…), de elkezdhette a Zeneakadémiát. Magának operaénekesnek kell lennie… – biztatta a műfaj egyik valaha volt legnagyobb, hazai alakja, Simándy József, s innentől nem volt megállás. S nem volt megállás akkor sem, amikor Sárkány Kázmér végigmenetelte a tempósan előadott, régi mozgalmi dalt, amely még egy lemezre is felkerült. De előtte sebtében fehér borbélyköpenyt húzott, s máris Figaróvá vált egy hatalmas borotvával a kezében, hogy előadja Mozart ismert alakjának belépőjét. A többszörös vastapsból jutott régi kedves ismerőseinek, partnereinek, Horesnyi Mónikának és Kovács Győzőnének is, akik zongorán kísérték őt.

Az est vége felé humorát, örökös komolytalanságát magyarázni is igyekezett: „Megöregedtem, de semmit sem változtam…”  Ne is változzon. Nekünk, mohácsiaknak éppen úgy jó, ahogyan van. A művész egyébként két dal közt elárulta a jelenlévőknek: hiába a több évtizedes pálya a háta mögött, még mindig izgul, ha közönség elé lép. Mi meg azon izgulunk, hogy legközelebb mikor láthatjuk és hallhatjuk őt…