Sok minden történt az elmúlt években, amikor valamelyik városvezetőnk egy-egy szépkorú hölgyet, urat köszöntött 90., 95. vagy 100. születésnapja alkalmából. De olyan még nem fordult elő, hogy egy ünnepelt „zenés produkcióval” viszonozta volna a figyelmességet. Egészen mostanáig…
– Ági mama. Engem mindenki csak így hív – válaszolta kérdésünkre, hogy miként is szólíthatjuk a 90. életévét a napokban betöltő Serkedi Ágnes, akit ez alkalomból Dr. Csizmadia Csaba köszöntött Horváth Kázmér utcai otthonában. Alpolgármesterünk, kedves szavak kíséretében egy gyönyörű virágcsokrot, egy szép könyvet, egy míves feketekerámiát, majd Orbán Viktor ez alkalomra küldött díszes üdvözlőlapját és Pávkovics Gábor jókívánságait is átadta a születésnaposnak.
– Nahát, én ekkora köszöntésre nem számítottam! És hogy ennyi mindent kapjak! – csapta össze a kezeit minden ajándék átvétele után Ági néni zavartan.
Helyet foglalunk, s az életéről kezdjük kérdezgetni. Megtudjuk: Ági néni az erdélyi Körtefályán született, gazdálkodó, földműves családba. Mint mondja, szegénységben nőtt fel, a háború idején kenyér sem volt minden nap az asztalon. Később Marosvásárhelyre költözött a szüleivel. Iskola után munkába állt, nyugdíjazásáig a konzervgyárban dolgozott. Még elsősegély-tanfolyamot is végzett, 25 éven át kötözte, jódozta a sérüléseket és ápolta a bajbajutottak lelkét. A ’90-es évek elején települtek át hazánkba és Mohácsra, az akkori, magyarellenes légkör és megnyilvánulások elől menekülve kerestek új otthont.
Az egészsége rendben van, igaz, a szeme már nem a régi: – Nagyon fényérzékeny lett, ezért szinte állandóan napszemüveget kell feltennem. Az olvasás már csak nagyítóval megy. Figyelem, követem, mi történik idehaza meg a világban, rádiózni szeretek nagyon. Nem szorulok segítségre, teljes egészében el tudom látni magam, még a mosást is egyedül oldom meg. Szóval, komolyabb bajom nincsen. Csak háromféle gyógyszert szedek. Az nem olyan sok, igaz? – pillant ránk kérdőn. Nem bizony – feleljük. Az ilyenkor „kötelező” kérdést is feltesszük a hosszú élet titkáról. Ági néni nem sokat gondolkodik a válaszon:
– A mértékletesség. Egészségesen kell enni, amiről tudjuk, hogy káros, ártalmas, azt kerüljük el. Én elkerültem. És nem kell inni. Meg dohányozni sem: minek az? – néz ránk és szavaival csak egyet érteni lehet.
Az egyik kisszekrény tetején Dr. Csizmadia Csaba egy szájharmonikát fedez fel.
– Ági néni, hát ez? – mutat a hangszerre.
Sóhajtva jön a felelet:
– Pár éve vesztettem el a férjemet, 63 év házasság után. Nagyon elkeseredtem. Akkor találtam rá a szájharmonikára, s addig gyakoroltam, míg meg nem tudtam rendesen szólaltatni. Ez jelentett vigaszt a család, a gyerekek mellett.
Merthogy van egy fia, két unokája és négy dédunoka büszke nagyijának is mondhatja magát.
– Nagyon szeretek így muzsikálgatni. Szeretem a szép éneket, a népdalokat. Rengeteg nótát tudok kívülről…
Nincs kétségünk. Az óvatos kérdésre, hogy játszana-e nekünk valamit, a házigazda bólint: na jó. És zenélni kezd. Csendben figyelünk. Szomorkás dallamok töltik be szép lassan a kis lakótelepi szobát. Mégis, amit hallunk, abból valami végtelen életszeretet és derű árad. Olyasféle derű, amit csak a legbölcsebb emberek birtokolhatnak.
A felvételek megtekinthetők itt:
